Újévi jótanácsok kezdőknek

1.

Ne vegyél fel hitelt. Don’t be a damned fool. Amúgy is vége a jóléti társadalmaknak, és halvány gőzünk nincs, mi jön helyette, tehát kerülni kellene bármilyen hosszú távra vonatkozó kötelezettség vállalását.

De ezen felül is, ez a világ a pillanatnyilag kényelmes, de hosszútávon fenntarthatlan rendszerekbe lustult és döglött bele. A pillanatnyilag kényelmes helyett válasszuk a hosszútávon elviselhetőt.

2.

A matematikánál kicsit is kevésbé objektív paradigmák keretei között ne bonyolódj heves vitákba, ne próbálj meggyőzni senkit semmiről, akkor se, ha „halálbiztos” vagy az igazadban és „csak jót akarsz” a másiknak. Ha tényleg annyira önzetlen vagy, akkor főzz egy teát.

Hagyjuk el a terepet idejében.

3.

Érzelmi kérdésekben ne próbálj „elegáns lenni”. Gondolj már bele: ha a képmutatásra hosszú távon lesz szükség, az egész amúgy sem ér semmit. Légy inkább őszinte, az fáradtságmentesebb is, a hasznosságról nem is beszélve.

Ha megbántva érzed magad, bazmeg, mondd ki, ez lesz a legjobb mindenkinek, különösen neked.

4.

Ne próbálj újraélni emlékeket, ne próbáld erőszakosan rekonstruálni a régi szép időket. Tuti, hogy nem fog sikerülni. Azért is lehetetlen, mert amihez most nosztalgia fűz, arról jelen időben azt sem tudtad, hogy szép, na ezt ugye eleve reménytelen rekonstruálni.

5.

Találj magadnak egy álmot. És dolgozz érte. Nem baj, ha nem sikerül, a lényeg a dolgozz érte részben található. Ja, és hagyd el Magyarországot, itt nincs értelme.  

Pavlicek for President

Itthon feküdtem néhány napig, ami abba torkollott, hogy az ágyban laptopról Richard Pavlicek licitfórumait, felvevő-, és ellenjáték elemzéseit olvastam reggeltől estig, az ember betegen valahogy elveszti az időérzékét. Na mindegy, Pavlicek mindig lenyűgöz. Egyrészt olyan könnyed öniróniával és brilliánsan ír, ahogy szerintem szépírók közül is kevesen, másrészt rendszeresen tizenhárom következtetést von le olyan licit- vagy ellenjáték-helyzetekből, melyekből én magamtól hármat. Mondjuk ezért háromszoros Vanderbilt kupa győztes (ez a kieséses rendszerben rendezett amerikai országos csapatbajnokság, egyébként Edgar Kaplan csapataiban játszott), dehát nem is a bridzs miatt olvasom, hanem egyszerűen a logikus szöveg vonz be.

Az elemzéseiből is lejön, de el is meséli, hogy Bill Roottal nagyon agresszív, gémcentrikus játékot játszottak, amit Kaplan nem mindig nézett jó szemmel, és amikor a tűzijátékszerű szkórjaikat vitték egyeztetni, Kaplan egy alkalommal kifakadt: „csak egyszer, Richard, csak egyszer hoznátok egy +140-et is az egyeztetésre…”

Áramszünet

Akinek bármi kételye lenne, hogy mi történne, ha mondjuk huszonnégy órán keresztül tartó teljes áramszünet lenne egész budapesten, annak javaslom a XX. század nagy urbánus áramszüneteinek tanulmányozását a wikipedián: azon kívül, hogy leolvadna a hűtőszekrényed, beszorulnának a metrók, liftek, leállna ferihegy, és akkumulátorról begerjedt riasztók üvöltenének városszerte; lennének még gyújtogatások, fosztogatások, száz és száz bolt kirablása, tömegverekedések, közúti balesetek, és halál. Asszem a kórházakban ilyen esetekre van valami helyi generátor által üzemben tartott backup áramkör, és talán bankfiókokban is, nem tudom. Emlékszem, amikor az ukrán-orosz gázválság volt, Szlovákiának volt a legkevesebb gáztartaléka, és a végén már hetekben számolták, hogy mikor fog az áramellátás is leállni, ha tömegesen olajkályhákkal kezdenek fűteni.    

Az tuti, hogy minden egyes New York City történetével foglalkozó műben a hetvenes évek kábé második legjelentősebb eseményeként emlékeznek meg a 1977. július 13-14-i áramszünetről. Kedvenc epizódjaim: egyetlen éjszaka alatt 50 darab Pontiac autót loptak el egy bronxi autókereskedésből, és ezen éjszakán jött létre az addig nagyjából csak bronxban ismert hip-hop nevű zenei műfaj térhódításának infrastrukturális háttere: szétlopták a DJ felszereléseket az elektronikai szaküzletekből. Wikipedia szerint kicsit több, mint 300 millió dollár volt a kár, amit nem tudom hánnyal kell beszorozni az infláció kiszűréséhez, de Carter kormánya 11 millát kiutalt, hogy a helyreállításhoz hozzájáruljon. New York City a hetvenes évek elejétől végéig folyamatosan a csőd szélén egyensúlyozott.

Most komolyan, nem túl törékeny vagy tűnékeny egy olyan „társadalmi berendezkedés”, ami azonnal fenntarthatatlanná válik, ha lekapcsolják a villanyt? Ezen múlik az egész? És még min? Nem baromi emberidegen egy olyan konvencióhalmaz, ami teljes sötétségben azonnal érvényét veszti?

Senki sem ismeri Brooklynt

(a prospect parki mészáros nyomában)

Senki sem ismerheti Brooklynt, hiszen Brooklyn a világ. És teli van temetőkkel: ki állíthatná, hogy ismer mindenkit?

(Arthur Miller)

Hiányzó láncszemek

Csendben elhullott állatok a tópart mentén. John Boy Walton, a tavi hattyú (nevét a The Waltons című hetvenes évekbeli amerikai teleregény egy szereplőjéről kapta) március végén megsebesült, aznap, mikor egy kacsa is meghalt.  Pár nap után elment ő is.

A jómódú Brooklyn arca: jellegzetes utcafront a Park Slope-on

Mi történik itt? – néztek egymásra a jámbor középosztálybeli vasárnapi kutyasétáltatók, a környező Park Slope és Windsor Terrace lakói egy-egy kacsa, oposszum vagy mosómedve holtteste felett. Szóba került a hattyú vs. hattyú erőszak, a túl gyakran változó tavaszeleji időjárás, vagy, hogy a mészáros tevékenysége nyomán (csirkebelek, nyakak és fejek beöntése) fertőzött tó vize felborította az ökoszisztémát. Bobby Horvath, a vadon élő állatok rehabilitációjával foglalkozó szakember nyugtatna mindenkit, hogy aszondja egyszer csak jó idő lett, majd hirtelen újra hideg, túl korán szakították meg a telelést az amúgy is legyengült állatok, aztán a fészekrakó szezonban meg aggresszívak a hattyúk. De még a park hivatásos dolgozói sem hisznek neki. Szeszélyes idő az volt eddig is, a döglött liba viszont újdonság.    

Lullwater, Prospect Park

Valami végleg megváltozik

Senki sem ismerheti Brooklynt, de valami kísérteties van a levegőben. Hallgatnak a tölgyek az erdőben, csendes a mező, komoran néz maga elé Mozart a szobor talpazatán, lassú ritmusban csobog a víz. Egy oszlásnak indult kutyát emelnek ki a tó fenekéről, még télen szakadhatott be alatta a jég.  És a gyilkosságok a nyáron abbamaradnak, nyugodnának a kedélyek, de ősszel visszatér az elmeháborodott. Vérszomjasabb, mint valaha.

2010. október 19-én a Parkside Avenue-nál, a Parade Place-en egymástól 10 méterre, két fekete szemétzacskó tűnt fel, az egyikben egy kibelezett holttest, a másikban a belek. Két nap múlva derült ki, amikor harminc méterrel odébb megtalálták a fejét, hogy az áldozat egy kecske volt. A fejet narancssárga színű viasz-szerű anyag borította, homlokán növényi eredetű „díszt” viselt, a fej mellett két tányérban falevelek, ételmaradékok és ugyanez a narancssárga anyag volt.  

Szóval ketten vannak? Miért hagyták abba nyáron? Mi ez a narancssárga cucc? Valaki bohóckodik? Rituális állatáldozatok a fejlett nyugati világ fővárosában?

És miféle vallás az a Santeria?

Ne partizánkodjanak éjszaka a parkban. Maradjanak velem, és nyugodjanak meg: szorul a hurok a tettes nyaka körül.  

Prospect Park - márciusi események

(A prospect parki mészáros nyomában)

Idén március 7-én, vasárnap reggel bukkantak az első nyugtalanító nyomokra. Susan Yuen, a Prospect Park rendszeres látogatója nagy kiterjedésű, néhol még nedves vérnyomokat fedezett fel a park tavának délnyugati részét szegélyező köveken. Sok vér volt, nem a térdét horzsolta fel valaki a sziklán, és az is biztos, hogy nem egyetlen kismadár vérzett el. Holttestet ekkor még nem találtak.

Prospect Park - kattintással nagyítható

Szerda éjszaka visszatért a tettes, újabb vértócsát hagyva maga után. A parkőrök másnap reggel a friss vérnyomoktól nem messze egy tóparti fa tövénél nagy mennyiségű kitépett madártollat találtak. Egy láthatóan tűzrakás céljára összeállított farakást fedeztek fel a nádasnál, valamint üres, összetört teknőspáncélok kerültek elő jó messze a fenti tereptől: a csónakház előtti sétányon.

Még azon a héten sikerrel járt a nádasbeli tűzrakás ott, ahol a kísérlet szerda éjszaka félbeszakadt. Egy nagyobb területen leégett a nád, eldobált sörös és borosüvegek maradtak hátra, és reggel még érezni lehetett a parázs szagát.       

Március 19-én hajnalban - ismét a tó délnyugati partján -  a parkőrök ráleltek az első holttest-maradványokra: a tettes nyaktőnél letépett csirkefejeket helyezett el a sétánytól nem messze, aprólékosan vigyázva arra, hogy a fejek a tó felé nézzenek. Vér itt nem volt, viszont a tóparti kövön hatalmas kupacban állati belek álltak, a véres zsigerek gejzírszerűen folydogáltak a szikláról a tóba. A helyszíntől nem messze egy dobozban fekete latex kesztyűk. Itt csak néhány csirkefej és csirkeláb mutatkozott, de később a folyómederből tömegesen további csirkefejek kerültek elő.

Tehátakkor. A következőket tudjuk:

A tettes (az egyszerűség kedvéért egyes számot használok, de lehet, hogy többen vannak) hajnali egy és öt óra között tevékenykedik, amikor a park zárva van. Márciusban az állatokat még biztosan a helyszínen végezte ki (később ez már nem egyértelmű). Biztosan nem az éjszakai metróval és nem busszal jön, ahol is nehéz élő csirkéket feltűnésmentesen szállítani, hanem valószínűleg kocsival. Mivel éjszaka nem lehet behajtani, leparkol a közelben, és feltehetően a Park Circle-nél lévő (délnyugati) bejáratnál behatol: nem látszik kivitelezhetőnek ugyanis, hogy kerítésen másszon át az élő állatokkal (ha többen vannak, akkor is valószínűtlen, hogy élő állatokat dobálnának át, és szednének össze a kerítésen túl).

A park délnyugati bejárata a lószelidítők szobrával

A tóparton kivégzi a csirkéket. Második alkalommal ki is belezte őket, illetve a helyszínen hagyta a fejeket és a lábakat, egyes csirkefejeket megkonstruált pozícióban. Nem egyértelmű, hogy mi lett a csirkék testével, de azokat nem ette meg, hanem vélhetően hazavitte. A tűz utalhatna arra, hogy valamilyen szakrális állatáldozat történt (később erre a toposzra egyre több jel mutatott is), de szerintem egyszerűen csak piromániás, ami gyakori kiegészítő betegség a sorozatgyilkosoknál.

Ismétlem: el fogjuk kapni, bárki is csinálja.

A prospect parki mészáros nyomában I.

Valaki gyilkol a Prospect Parkban. Vagy ha nem is ott, a hullákat legalábbis ott dobja le. Azt hittük vége a nagyvárosi sorozatgyilkosok idejének, pedig nincsen: egész Brooklyn rettegésben, egy újabb őrült a kapualjaknál. Utoljára a 76-77-es szezonban volt emlékezetes sorozatgyilkosunk, de ő leginkább a Bronx-Queens tengelyen mozgott, és csak utoljára csapott le Brooklynban, a Gravesend Beach-en.

A Prospect Park a brooklyniak tudatában „a park”, olyasmi, mint Budapesten a Margitsziget, csak több mint kétszer akkora. Központibb lételem, mint a Central Park a manhattanieknek, egyrészt mert nekik nagyjából ez az egyetlen normális városi közparkjuk, másrészt mert nem turistalátványosság, de szépnek szép. Ahogy kutatom az ügyet rendszeresen fel is bukkan a lokálpatrióta toposz: „bezzeg, ha ez a Central Parkban történne, bejárná a hír az egész világot, és elkapták volna rég.”

Nyomába eredünk tehát a mészárosnak, innen a blogról fogjuk lekapcsolni az ismeretlen tettest. Összegyűjtjük az adatokat, körbejárjuk a terepet, elkészítjük a bűnözői profilt, emailen megkeressük a parkőröket, felvázoljuk az urbánus sorozatgyilkosságok kultúrtörténetét, felforgatunk minden követ, a végén pedig rámutatunk a gyilkosra. Tartsanak velem.

Jule

Jule of the Nile-lal, az UCLA tűzrőlpattant magyarországi ösztöndíjasával mentem az emberi jogi filmfesztiválra, a pekingi hajléktalanok küzdelmét nézni az állami panaszirodával szemben. Elég lehangoló film volt, de legalább jó hosszú és a Pekingből bemutatott városrészek faltól-falig Kőbánya-Kispestnek néztek ki. Kupacban álló szeméthalmok, nagy, teljesen funkciótlannak tűnő épületek, koszos ruhában csellengő emberek, gyárkémény. Jule el se hitte, ő három hónapja van Budapesten, és eddig a Gellérthegyet látta, amúgy meg Sacramentoból jött, Kaliforniából. Tömve volt a cirkogejzír, az előtérben felsorakozott a budapesti sznobok mozielőtérnyi küldöttsége, hogy elmondja az imát, és bedobja a vitaminokat. Felfigyeltünk már arra a különös jelenségre, hogy kultúrsznobék minden happeningen tökismeretlenül is köszönnek? Sőt, jobban belegondolva, biccentenek, nem köszönnek, szerintem ez valami identitáserősítő kód lehet, mint a bridzselőknél a kötelező tegeződés.

Nagy megkönnyebbülés, hazafelé az 1-es villamoson lehet inkább az NBA-ről beszélgetni, ami úgy jött, hogy Mitch Richmond az egyetlen dolog, ami nekem Sacramento-ról rémlik. Kérdezem, hogy oly sok szép vidék helyett, hogy bökött éppen Magyarországra, észrevette-e már, hogy becsukott szemmel jár itt a jós. Nem is, meg egyébként is talán túl közel van még a kommunizmus, mondta.

Ja. Meg az osztrák-magyar monarchia, az is túl közel van.

Kávé és cigaretta

Münchenben történt - ahova ki tudja hogyan kerültem, ugye - valami U-Bahn aluljáróban álltam sorba műanyagpoharas kávéért, és elmélyülten olvastam. Pont jókor eszméltem, abban a pillanatban amikor sorra is kerültem, és a hirtelen előállt helyzetben kimondtam szépen, szabatosan magyarul, hogy csókolom egy kávét szeretnék. A lány nagy szemekkel türelmesen nézett, hiszen nyilván tudnom kell nekem is, hogy az a hangsor, mely kibukott ajakküszöbömön az nem értelmezhető, ellenben valamiért csak beálltam a sorba. De én legalább két másodpercig nem értettem mi van.

Tamás mesélte, hogy haverjai fogadták a JFK repülőtéren azon legendás nyár végén, melyet Magyarországon töltött nagyjából alvás nélkül. '92-ben volt asszem, akkoriban jelenség volt itthon az arcán elhelyezett ötvennégy piercinggel, valamint a talpig fekete egyenruhájával, bakancsával és kalapjával a rekkenő hőségben a balatonparti sétányon). Vitték haza a  new yorki repülőtérről, és a lány megkérdezte, hogy elszívhatja-e Tamás utolsó cigijét. Nyilván akkor is éppen három átvirrasztott éjszakán és egy nyolcórás repülőúton volt túl, úgyhogy magyarul mondta, hogy persze, van még egy dobozzal. Tamás utolsó emléke, mielőtt elaludt volna a kocsiban, hogy a lány megütközve nézi, és valamiért nem veszi el a cigit.

Cousins will be cousins, de lehet, hogy a lány is ugyanaz volt.

Sequence of fragments

Van egy hipotézisem a dolgok menetéről: az, hogy kb. a nyolcvanas évek végéig koherens narratívákból állt össze a világ, majd fokozatosan szétesetett az, hogy eleve elmagyarázott értelmezési keretek vannak, és végül eljutottunk oda, hogy minden inkább töredékek egymás utáni sorozatából alakul ki. Tehát mindenki magamaga értelmez, interpretál, konstruálja meg a ragasztót, amivel a szilánkokból a saját narratíváját állítja elő.

Egy példa: a nyomtatott szövegek korában elolvastad a könyvet, újságot, cikket; elejétől a végéig, and that was that. A hipertext óta szabadon szörfölsz a szövegszilánkok között, te döntöd el, hogy melyik linkre kattintasz, hova mész tovább. Ez van a filmekben is, nem egy elmesélhető cselekmény van, hanem szilánkok sorozata. Baromi divatos az olyan film, ami x számú egymáshoz nem kapcsolódó történetből áll, ennek extrémebb változata, hogy nincs cselekmény egyáltalán, hanem jelenetek sorozata van. És még egy csomó ilyen példám van, pl. nincs már két egymással szembenálló, országhatárokkal körülírható világnézeti és hatalmi blokk, sőt egyszerűen nem is lehetne ilyen. Milyen nevetséges lenne egy berlini fal ma, amikor, basszus, mindenki tud emailezni.

Bizalom

A Ha a férfi igazán szeret című filmet néztem, az alkoholizmusról szól.

Úgy tűnik, egész életemre védve vagyok az alkoholizmustól, mert kellően utálok inni ahhoz, hogy egyáltalán a függőség belépési fázisáig eljussak, ami azért szerencse, mert egyébként hajlamos vagyok a függőségekre, asszem. A filmben Meg Ryan az alkoholista, két lánygyerekkel, akiket néha ott felejt az iskolában, meg egy férjjel, aki szereti. Az ördögi kör belépője, hogy a csávó kétségbeesetten próbál segíteni, de minden kísérlet pont erősíti MR-ben azt az érzést, hogy értéktelen, beteg, gyenge. Az elvonókúra utáni dry drunk fázisban, amikor a beteg már nem iszik, de az ivással jár(t) pszichológiai, tünetek (depresszió, düh, tehetetlenség) még élnek; egyre inkább kiderül, hogy MR, ha valaha rendbe akar jönni, akkor a férjétől függetlenül kell a saját lábára állnia. Ebben a helyzetben pedig a nőt őszintén szerető csávó roppan meg: hogy itt pont arra van szükség, hogy ő ne legyen.

Én kényszeresen nem merném egyedül hagyni, attól rettegve, hogy egy depressziós rohamban meggyőzi magát arról, hogy egy pohárka nem árthat. Tehát pont előállítom az önbeteljesítő csapda helyzetét. Feleannyira bölcsen se tudnék viselkedni, mint a csávó a filmben, ami azért rémisztő, mert elég hiteles módon neki is simán tönkrement a házassága.

Bizalom a kulcs, gyerekek, és valahogy a magadban való hit, meg a másikban való bízás összefügg, legalábbis remekül korrelál, hogy vagy mindkettő van, vagy egyik se. Ahogy a remek Bruce Sprinsteen mondta: I wanna know if it’s you I don’t trust, cause I am damned sure I don’t trust myself.        

A hatodik utas Harry Klein

Totál szürreális Derrick epizódot láttam ma: Harry Klein hatodik társbérlőként beköltözik a bolondokházába, és beleszeret a teljesen valószínűtlen színészlányba. Pont mint a bolondkommuna összes többi tagja, akiknek mind főzött már mexikóit Beate a közös konyhában.  

Win the war, lose the post mortem

Tán az egyetlen pozitívuma ennek a 2003 óta zajló iraki szarnak, hogy végül teljes erkölcsi vereséget szenvedett az agresszor, aki zárójelbe tette azt a hallgatólagos megállapodást, hogy jogállam csak az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával indít háborút, mert egyébként rút agresszornak tekintjük. Borzasztó kínos, hogy ez az agresszor az Egyesült Államok, de a lényeg, hogy a szisztéma érintetlen: van ez a nyugati aufklärista világrend, nemzetközi joggal meg ilyenekkel és aki betartja a szabályokat, az a jó srác. Há' nem bebizonyosult már megint.  

Most töredelmesen bevallom, hogy 2003-ban én egyetértettem a háborúval, rendkívül frusztrált a BT meg Európa hozzáállása, amelyről azt hittem, hogy az álszent pacifizmus motiválja, a liberális anti-war megmozdulásokról meg azt, hogy az a békejelet a tarisznyára hímző fiúk trendi hülyesége, amit leginkább a párkeresés mozgat, de semmiképpen sem bármiféle meggyőződés. Susan Sontag, TGM, Noam Chomsky stb. féle radikálbal értelmiséget meg végképp hagyjuk, azok mondanak ugye bármit, ami ellene megy az establishmentnek, csak legyen kellően meghökkentő.

Tévedtem, na. Én az egyetemen Magyarics óráin azt hallottam, hogy Irak folyamatosan kirúgja az ENSZ megfigyelőket az országból, nem tudjuk tehát, hogy mit kotyvasztanak a laboratóriumokban, és ennek fényében azért cinikusnak tűnt az az állítás, hogy nincs bizonyítékunk arra, hogy Iraknak tömegpusztító fegyvere van.

A katonai beavatkozás bevégeztével kiderült, hogy Szaddam Husszein rezsimjének tényleg nem volt. Ez volt az USA első erkölcsi veresége, mármint, hogy Colin Powell minimum hazudott, amikor azt mondta a BT-nek, hogy márpedig deigen, és cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak. És közben még valami antraxos fiolával is hadonászott a hülyéje. Hátra volt a legnagyobb szégyen: az amerikai hadsereg undorító emberi jogi visszaélései az iraki foglyokkal szemben.

Tegnap jelent meg a Huffington Post-on hatalmas főcímben, hogy a wikileaks újabb disznóságokkal teli dokumentumokat szellőztetett meg. Nem vagyok naív, sejtem én, hogy bármely hadseregben bármikor lesznek ilyen ügyek, de hát a háború, to begin with, az nem kellett volna egyáltalán. És akkor megmarad ez a mítosz, hogy land of the free, meg home of the brave.

A chileieké a pázsit...

Egy bányában vagyunk. Vannak az életünk kínálta esélyek, lehetőségek, kitörési pontok: ezek a járatok, melyek a kilométer mélyen lévő menedékhelyről a felszínre vezetnek, de a rendszeres kőomlások következtében néha eldugulnak. Vegyük úgy, hogy most eldugultak mind.

Sons of toil buried under tons of soil  

Feladjuk? Ha nem adjuk fel, akkor be kell osztani három napi ennivalót, nem tudjuk meddig, a lehető legtovább. Állandó harminc fokot és sötétséget kell elviselni, vizet kell fakasztani a kőből. És a legfontosabb, hogy nekünk, bányászoknak itten meg kell cáfolnunk a szociálpszichológia szakirodalmát; tehát együttműködve, ép elmével kell túlélnünk, hogy harminchárman vagyunk bezárva azzal a tudattal, hogy nem tuti, hogy ránk talál-e valaha, valaki.

Vagy a szabadok sírhelye leszel, vagy menedék az elnyomással szemben.

Mármint Chile, a chilei himnusz szerint. A legszabadabb, legerősebb demokratikus hagyományokkal bíró dél-amerikai ország volt az esemény helyszíne (még mielőtt valaki Pinochettel fárasztana – ő volt az egyetlen ilyen epizód, óriási társadalmi ellenállással; nézzük csak, Argentínának, Brazíliának vagy Paraguaynak hány ilyenje is volt? Egyébiránt nem választáson került hatalomra, ellenben az első adandó szabad választáson elzavarták.)

Naná, hogy az egész világ ezt nézte. Ezen a teszten az volt a tét, hogy van-e mégis reménye az emberiségnek, aki 33 bányásszal képviseltetette magát a laboratóriumban. Persze, onnantól, hogy nézhette, tehát volt kapcsolat a külvilággal, már majdnem vége is volt; de az, hogy győztünk, akkor lett hivatalos, amikor feljött Luis Urzúa, műszakvezető. Aki kérte, hogy utolsónak mehessen, hogy ne kelljen otthagynia egyetlen emberét sem.   

…és a világ 1:0-ra vezet

Camouflaged Philadelphia

Valószínűleg pont annyi ifjúsági versenyjátékos van Magyarországon, ahány fős az a válogatott, amelyik néhány hétre – gondolom ingyér – Philadelphiába utazott valami Damiani Cup nevű versenyre. Rohadt egy szemét vagyok, mert a lurkók nyilván már hónapok óta a licitrendszert magolják, és arról álmodnak, hogy világversenyen játszhatnak (cf.: „képviselhetik hazájukat”), engem meg a helyükben maga Philadelphia simán jobban izgatna, mint hogy leadunk-e 13 IMP-t azon, hogy lepasszoltam a Drury konvenciót, és hát ha indul a vonat New Yorkba, akkor isten az atyám, hogy az utcáról kell keresni egy nyolcadikat a Peru elleni csoportmeccsre.

Azért a tanulság mégiscsak az, hogy tanítsd kiskorú gyerekedet bridzselni. Vagy curlingezni, for God’s sake, de a sakk már nem jó; a lényeg, hogy valami marginális versenysport legyen, ahol nincs nagyon konkurencia. Milyen baromi jól mutathat már egy CV-ben, hogy hobbi: bridzs, magyar válogatott, ifi vébé.  

Szóval Philadelphia, amelyről a magyar bridzs – műveltségét kényszeresen szakcikkekben fitogtató – okostónija megjegyezte, hogy Rocky városa. Van az a klasszikus jelenet, amikor Rocky edzésképpen a városban futkos, és felszökdécsel egy hosszú lépcsősorra – na, az a Philadelphia Museum of Art, ahol például a polgárháború előérzete van kiállítva. De nem ez a lényeg, hanem egy hatalmas méretű Andy Warhol kép: az a címe, hogy álcázott önarckép, egy folyosó legvégén hirtelen, az abszolút semmiből csap le, gyakorlatilag megijed az ember. Nem sok maradandó múzeumi élményem volt életemben, úgy jó megközelítéssel ez az egy.  

Egyébként, bammeg hogy kerül Andy Warhol Philadelphiába? Mér nem a MoMában van? Zsűri!

Gomba

Péternek is jönnie kellett volna, de ő inkább a munkahelyén rakodott, így apámmal felkeltünk hétkor, irány a Budakeszi erdő. Apám szerint korán kell menni, mert különben leszedik előlünk a termést, de a bicskával levágott és hátrahagyott néhány azonos gombából úgy tűnt, hogy így is megelőztek, ráadásul egy olyan ember, aki tudta mit csinál. Eleinte nagyon lehangoló volt, kétféle gombát találtunk: egy fehér kalaposat vastag, és ritkásan álló lemezekkel, és egy barnakalapút, de egyiket sem szedtük igazán, csak egy-két példányt a bevizsgálásra. A bevizsgáló elefántcsont csigagomba, illetve valamilyen (elfelejtettem) pókhálósgomba gyanánt azonosította őket. 

Aztán átmentünk a fenyőerdőbe, ahol végre találtunk egy gyilkos galócát, és a változatosság miatt már ez is nagy öröm volt. A gombaszedés a kincskereső ösztön miatt izgat, nem másért, tehát nem mondjuk azért, hogy megegyem; bár speciel a magam lövöm, amit megvacsorázok elvben is van valami remeteromantika. A fenyőerdőben az apám által felismert rizike mentette meg a napot, a könyv szerint legjobb ecetben eltenni salátának, a wikipedia szerint a katalánok olívaolajban kisütik.

rizike - ezt szedtük

Asszem ezzel a vége is a gombaszezonnak, bár állítólag az ősz az igazi, de valahogy nem bízom a talajmenti fagyban. A szezont azzal az eredménnyel zártam, hogy tutira felismerem a gyilkos-, és párducgalócát, és a légyölő galócát is (bár azt azért mindenki). Nem mennek viszont pl. a susulykák, tehát még mindig simán meghalhatok.  

Minden titkok tudója ő

Vannak az Egyesült Államok történetének ezek a remek, az egész világot izgató rejtélyei, mint pl. hova tűnt Jimmy Hoffa, ki ölte meg Kennedyt, mi volt a Nixon szalagról letörölt 18 percen, ilyenek. Ezek közül egyik sem oldódott meg, 2005 óta azonban tudjuk, hogy ki volt Deep Throat (DT), az ember, aki a Washington Post újságírópárosának megszellőztette a Watergate botrány részleteit, illetve ennek keretében a Nixon kormányhoz közel álló körök sötét ügyeit. E botrányok közvetett következményeképpen Nixon 1974-ben kénytelen volt lemondani.

Szóval 74-től kezdve 31 éven keresztül spekulált a világ, hogy ki volt DT (megszámoltam, a wikipedia 24 nevet sorol fel hírbehozott személyként), 2005-ben jelent meg egy internetes újságban, hogy Mark Felt, az FBI akkori igazgatóhelyettese a tuti befutó. A Washington Post korabeli cikksorozatát jegyző újságírópáros – Bob Woodward és Carl Bernstein – rá is bólintott, az ekkor már 91 éves Felt inkognitóját nem kellett tovább őrizni; gondolom, addig is elég fárasztó lehetett a titoktartás, amit Felt FBI karrierjének épsége indokolt.  

Woodward Watergate-ről szóló könyvében (All the President’s Men) le van írva, hogy hogyan ütötték nyélbe titkos találkozóikat a washingtoni Key Bridge közelében egy földalatti garázsban. Tényleg romantikus kémregények hangulatát idéző sztorik ezek – pl. ha Woodward akart találkozni Felttel, akkor az adott napon egy virágcserepet helyezett el lakásának az utcafrontra néző ablakában; ha Felt kért az összeröffenést, akkor bekarikázta a 20-as számot a Woodward lakásához reggel kézbesített New York Times újság huszadik oldalán).

A celebhír pedig az, hogy ma olvastam (a wikipedián of course), hogy Nora Ephron – az egyik kedvenc filmem, a Harry és Sally rendezője – Carl Bernstein felesége volt 1976 és 1980 között, és egyike volt azon nagyon keveseknek, akik végig tudták, hogy kicsoda DT. Nem mintha férje elmesélte volna neki, Ephron állítólag kikövetkeztette a Bernstein által elejtett nyomokból (iszonyú vicces sztori: Bernstein több helyen is „My Friend”-ként utal Deep Throat-ra, Ephron pedig ebből levágta, hogy MF a keresett személy monogrammja – a feleség, aki ismeri a férje hülyeségeit). De ami a legjobban tetszik, hogy házasságuk megromlása után Ephron „bárkinek elmondta, aki rákérdezett”. Nyilván sokan kérdeztek rá.    

Non Stop in Cabrini-Brown

Az éjjel-nappalik miért vannak nyitva nappal? Miért rentábilis nekik a nappali nyitva tartás, tehát miért vesz a nép a nagy svájci frankválság leghevesebb napjai közepette nappal Traubisodát 500 HUF-ért, amikor a normál boltban 300?  Van itten egy éjjel-nappali a kőbányai csúsztatott zsalus gettó tövében, szemmel láthatóan a baromi ormótlan 7-10 emeletes barna színű tömbházak falunyi népe tartja el, tehát olyan emberek, akinek a közös költségébe szerintem bele van építve az évenkénti csótányirtás. Megkérdeztem az eladónőt, hogy ki jár ide nappal, mire mondta, hogy például azok, akiknek nincs türelmük sorba állni a CBA-ban, és szerintem is ez lehet a motiváció, tehát a Barna Blokk (Cabrini-Brown-nak hívom, a Cabrini-Green nyomán) türelmetlen.

Valami szociológiai érdeklődésből rendszeresen szétnézek Cabrini Brownban, az egyik télen nagy hirdetőtábla figyelmeztette az egyik ház lakóit, hogy ne nyissák ki csak úgy az ajtót, ha csengetnek a kaputelefonon (felkapuznak – ezt a szót használta a közös képviselő), mert bejárnak a hajléktalanok éjszakára és hát összepisilik a lépcsőházat. Lomtalanitáskor (a városszociológiai vizsgálódások aranybányája) meg egyszer felnőtt ember méretű műanyagbabákat találtam, ruhabolt kirakatbabákhoz hasonlókat.

Reading Geographic

A National Geographic gyűjteményemre vonatkozólag a következők a szabályok:

2000-es számok: lakásból óvintézkedések nélkül kivihető, kölcsönadható bárkinek

1990-es számok: lakásból óvintézkedések nélkül kivihető, kölcsönadható bárkinek

1980-es számok: lakásból kivihető, villamoson olvasni szabad, barátnak az állagmegőrzésre való figyelem felhívása után kölcsönadható

1970-es számok: lakásból csak vízálló kartonmappában kivihetők, villamoson olvasni és kölcsönadni nem szabad.

1960-as számok: lakásból kivinni nem szabad

1950-es számok: polcról leemelni tilos

Halál a fasizmusra, szabadságot a népnek

Smrt fašizmu, sloboda narodu! – kiáltotta Stjepan Filipović 1942 májusában, abban a pillanatban, amikor a nyaka köré rakták a kötelet. Asszem könnyebb meghalni, ha az ember teljesen biztos (halálbiztos) abban, hogy igaza van, és a kivégzőinek meg nincs igaza. Nyilván frivol dolog így fogalmazni, hogy a Jugoszláviát megszálló náciknak „nincs igaza”, holott szerintem ez a tudat kellett Stjepannak ahhoz, hogy karjait lendületesen a magasba emelve, fiatal hévvel szívében elkiáltsa magát, hogy szabadságot a népnek.

Fiatal vagyok, mint egy felszabadult gyarmat. Ti nem. A ti eszmétek meg fog halni, az enyém nem. Nagy Imre egy kevésbé színpadias helyzetben azt mondta, hogy „…kegyelmet nem kérek, a nemzetközi munkásmozgalom fog rehabilitálni”.

Nagyon ott van ez a két kép: egy pillanat amit lefényképeztek, és szoborba öntöttek. Stjepan Filipovićot ugyanis 1949-ben Jugoszlávia hősének kiáltották ki, ezt a szocialista-realista szobrot (puritán minimáldizájn, ha rajz lenne, pálcikaember lenne. Ő az <<ember>>, aki elkiáltotta magát, amikor kivégezték) 1968-ban emelték neki akasztásának helyszínén, Valjevóban.

Maga a szlogen (halál a fasizmusra, szabadságot a népnek) nem a sajátja, hanem a jugoszláv ellenállásé, 1941 nyarán jelent meg először a jugoszláv partizánok szamizdat napilapjában, aztán általános mozgalmár köszönéssé vált, mint az Isten áldásával az Abigélben.

Isten veled, Stjepan.

És ő is csak akkor, ha soha

Van az a típus, aki tanácsokat ad. Richard Pavlicek meséli, hogy egyszer egy párosversenyen a csere előtti holtidőben Lew Mathe hosszasan fejtegette, hogy miért tilos aduval indulni. Egy későbbi versenyen újra összefutottak, és Pavliceknek 4 pikk ellen kellett megejtenie az indítókijátszást egy olyan lapból, amiből a pikk induláson kívül tényleg semmi nem jött szóba.

Arról a hátbaveregetős típusról van szó, aki szeret hasznos lenni, azt a pózt erőlteti, hogy átadja tudását az ifjabb generációknak, és mindezért titokban ő maga hálás; tehát borzasztóan kínos, ha a szeme láttára olyan helyzetbe kerülsz, ahol nem áll módodban az útmutatás szerint eljárni. A szerepét rombolod össze.

Szóval Pavlicek kivágta a pikket, mire Mathe „how dare you, fool!” arckifejezéssel bedarálta a tíz ütést. És a poén, hogy Pavlicek buktathatott volna, ha a treff KJxx-ből elindul kicsivel. „Aduval csak nagyon jó játékos indulhat, és ő is csak akkor, ha soha”, mondotta Csepeli, aki állítólag Widderéktől hallotta ezt a pattintott kőkorszakban. Ez az aduval soha, úgy tűnik, egy transatlantic meme, valamikor beégett a kollektív tudatalattiba.