Münchenben történt - ahova ki tudja hogyan kerültem, ugye - valami U-Bahn aluljáróban álltam sorba műanyagpoharas kávéért, és elmélyülten olvastam. Pont jókor eszméltem, abban a pillanatban amikor sorra is kerültem, és a hirtelen előállt helyzetben kimondtam szépen, szabatosan magyarul, hogy csókolom egy kávét szeretnék. A lány nagy szemekkel türelmesen nézett, hiszen nyilván tudnom kell nekem is, hogy az a hangsor, mely kibukott ajakküszöbömön az nem értelmezhető, ellenben valamiért csak beálltam a sorba. De én legalább két másodpercig nem értettem mi van.
Tamás mesélte, hogy haverjai fogadták a JFK repülőtéren azon legendás nyár végén, melyet Magyarországon töltött nagyjából alvás nélkül. '92-ben volt asszem, akkoriban jelenség volt itthon az arcán elhelyezett ötvennégy piercinggel, valamint a talpig fekete egyenruhájával, bakancsával és kalapjával a rekkenő hőségben a balatonparti sétányon). Vitték haza a new yorki repülőtérről, és a lány megkérdezte, hogy elszívhatja-e Tamás utolsó cigijét. Nyilván akkor is éppen három átvirrasztott éjszakán és egy nyolcórás repülőúton volt túl, úgyhogy magyarul mondta, hogy persze, van még egy dobozzal. Tamás utolsó emléke, mielőtt elaludt volna a kocsiban, hogy a lány megütközve nézi, és valamiért nem veszi el a cigit.
Cousins will be cousins, de lehet, hogy a lány is ugyanaz volt.
Cousins will be cousins, de lehet, hogy a lány is ugyanaz volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése