Senki sem ismeri Brooklynt

(a prospect parki mészáros nyomában)

Senki sem ismerheti Brooklynt, hiszen Brooklyn a világ. És teli van temetőkkel: ki állíthatná, hogy ismer mindenkit?

(Arthur Miller)

Hiányzó láncszemek

Csendben elhullott állatok a tópart mentén. John Boy Walton, a tavi hattyú (nevét a The Waltons című hetvenes évekbeli amerikai teleregény egy szereplőjéről kapta) március végén megsebesült, aznap, mikor egy kacsa is meghalt.  Pár nap után elment ő is.

A jómódú Brooklyn arca: jellegzetes utcafront a Park Slope-on

Mi történik itt? – néztek egymásra a jámbor középosztálybeli vasárnapi kutyasétáltatók, a környező Park Slope és Windsor Terrace lakói egy-egy kacsa, oposszum vagy mosómedve holtteste felett. Szóba került a hattyú vs. hattyú erőszak, a túl gyakran változó tavaszeleji időjárás, vagy, hogy a mészáros tevékenysége nyomán (csirkebelek, nyakak és fejek beöntése) fertőzött tó vize felborította az ökoszisztémát. Bobby Horvath, a vadon élő állatok rehabilitációjával foglalkozó szakember nyugtatna mindenkit, hogy aszondja egyszer csak jó idő lett, majd hirtelen újra hideg, túl korán szakították meg a telelést az amúgy is legyengült állatok, aztán a fészekrakó szezonban meg aggresszívak a hattyúk. De még a park hivatásos dolgozói sem hisznek neki. Szeszélyes idő az volt eddig is, a döglött liba viszont újdonság.    

Lullwater, Prospect Park

Valami végleg megváltozik

Senki sem ismerheti Brooklynt, de valami kísérteties van a levegőben. Hallgatnak a tölgyek az erdőben, csendes a mező, komoran néz maga elé Mozart a szobor talpazatán, lassú ritmusban csobog a víz. Egy oszlásnak indult kutyát emelnek ki a tó fenekéről, még télen szakadhatott be alatta a jég.  És a gyilkosságok a nyáron abbamaradnak, nyugodnának a kedélyek, de ősszel visszatér az elmeháborodott. Vérszomjasabb, mint valaha.

2010. október 19-én a Parkside Avenue-nál, a Parade Place-en egymástól 10 méterre, két fekete szemétzacskó tűnt fel, az egyikben egy kibelezett holttest, a másikban a belek. Két nap múlva derült ki, amikor harminc méterrel odébb megtalálták a fejét, hogy az áldozat egy kecske volt. A fejet narancssárga színű viasz-szerű anyag borította, homlokán növényi eredetű „díszt” viselt, a fej mellett két tányérban falevelek, ételmaradékok és ugyanez a narancssárga anyag volt.  

Szóval ketten vannak? Miért hagyták abba nyáron? Mi ez a narancssárga cucc? Valaki bohóckodik? Rituális állatáldozatok a fejlett nyugati világ fővárosában?

És miféle vallás az a Santeria?

Ne partizánkodjanak éjszaka a parkban. Maradjanak velem, és nyugodjanak meg: szorul a hurok a tettes nyaka körül.  

Prospect Park - márciusi események

(A prospect parki mészáros nyomában)

Idén március 7-én, vasárnap reggel bukkantak az első nyugtalanító nyomokra. Susan Yuen, a Prospect Park rendszeres látogatója nagy kiterjedésű, néhol még nedves vérnyomokat fedezett fel a park tavának délnyugati részét szegélyező köveken. Sok vér volt, nem a térdét horzsolta fel valaki a sziklán, és az is biztos, hogy nem egyetlen kismadár vérzett el. Holttestet ekkor még nem találtak.

Prospect Park - kattintással nagyítható

Szerda éjszaka visszatért a tettes, újabb vértócsát hagyva maga után. A parkőrök másnap reggel a friss vérnyomoktól nem messze egy tóparti fa tövénél nagy mennyiségű kitépett madártollat találtak. Egy láthatóan tűzrakás céljára összeállított farakást fedeztek fel a nádasnál, valamint üres, összetört teknőspáncélok kerültek elő jó messze a fenti tereptől: a csónakház előtti sétányon.

Még azon a héten sikerrel járt a nádasbeli tűzrakás ott, ahol a kísérlet szerda éjszaka félbeszakadt. Egy nagyobb területen leégett a nád, eldobált sörös és borosüvegek maradtak hátra, és reggel még érezni lehetett a parázs szagát.       

Március 19-én hajnalban - ismét a tó délnyugati partján -  a parkőrök ráleltek az első holttest-maradványokra: a tettes nyaktőnél letépett csirkefejeket helyezett el a sétánytól nem messze, aprólékosan vigyázva arra, hogy a fejek a tó felé nézzenek. Vér itt nem volt, viszont a tóparti kövön hatalmas kupacban állati belek álltak, a véres zsigerek gejzírszerűen folydogáltak a szikláról a tóba. A helyszíntől nem messze egy dobozban fekete latex kesztyűk. Itt csak néhány csirkefej és csirkeláb mutatkozott, de később a folyómederből tömegesen további csirkefejek kerültek elő.

Tehátakkor. A következőket tudjuk:

A tettes (az egyszerűség kedvéért egyes számot használok, de lehet, hogy többen vannak) hajnali egy és öt óra között tevékenykedik, amikor a park zárva van. Márciusban az állatokat még biztosan a helyszínen végezte ki (később ez már nem egyértelmű). Biztosan nem az éjszakai metróval és nem busszal jön, ahol is nehéz élő csirkéket feltűnésmentesen szállítani, hanem valószínűleg kocsival. Mivel éjszaka nem lehet behajtani, leparkol a közelben, és feltehetően a Park Circle-nél lévő (délnyugati) bejáratnál behatol: nem látszik kivitelezhetőnek ugyanis, hogy kerítésen másszon át az élő állatokkal (ha többen vannak, akkor is valószínűtlen, hogy élő állatokat dobálnának át, és szednének össze a kerítésen túl).

A park délnyugati bejárata a lószelidítők szobrával

A tóparton kivégzi a csirkéket. Második alkalommal ki is belezte őket, illetve a helyszínen hagyta a fejeket és a lábakat, egyes csirkefejeket megkonstruált pozícióban. Nem egyértelmű, hogy mi lett a csirkék testével, de azokat nem ette meg, hanem vélhetően hazavitte. A tűz utalhatna arra, hogy valamilyen szakrális állatáldozat történt (később erre a toposzra egyre több jel mutatott is), de szerintem egyszerűen csak piromániás, ami gyakori kiegészítő betegség a sorozatgyilkosoknál.

Ismétlem: el fogjuk kapni, bárki is csinálja.

A prospect parki mészáros nyomában I.

Valaki gyilkol a Prospect Parkban. Vagy ha nem is ott, a hullákat legalábbis ott dobja le. Azt hittük vége a nagyvárosi sorozatgyilkosok idejének, pedig nincsen: egész Brooklyn rettegésben, egy újabb őrült a kapualjaknál. Utoljára a 76-77-es szezonban volt emlékezetes sorozatgyilkosunk, de ő leginkább a Bronx-Queens tengelyen mozgott, és csak utoljára csapott le Brooklynban, a Gravesend Beach-en.

A Prospect Park a brooklyniak tudatában „a park”, olyasmi, mint Budapesten a Margitsziget, csak több mint kétszer akkora. Központibb lételem, mint a Central Park a manhattanieknek, egyrészt mert nekik nagyjából ez az egyetlen normális városi közparkjuk, másrészt mert nem turistalátványosság, de szépnek szép. Ahogy kutatom az ügyet rendszeresen fel is bukkan a lokálpatrióta toposz: „bezzeg, ha ez a Central Parkban történne, bejárná a hír az egész világot, és elkapták volna rég.”

Nyomába eredünk tehát a mészárosnak, innen a blogról fogjuk lekapcsolni az ismeretlen tettest. Összegyűjtjük az adatokat, körbejárjuk a terepet, elkészítjük a bűnözői profilt, emailen megkeressük a parkőröket, felvázoljuk az urbánus sorozatgyilkosságok kultúrtörténetét, felforgatunk minden követ, a végén pedig rámutatunk a gyilkosra. Tartsanak velem.

Jule

Jule of the Nile-lal, az UCLA tűzrőlpattant magyarországi ösztöndíjasával mentem az emberi jogi filmfesztiválra, a pekingi hajléktalanok küzdelmét nézni az állami panaszirodával szemben. Elég lehangoló film volt, de legalább jó hosszú és a Pekingből bemutatott városrészek faltól-falig Kőbánya-Kispestnek néztek ki. Kupacban álló szeméthalmok, nagy, teljesen funkciótlannak tűnő épületek, koszos ruhában csellengő emberek, gyárkémény. Jule el se hitte, ő három hónapja van Budapesten, és eddig a Gellérthegyet látta, amúgy meg Sacramentoból jött, Kaliforniából. Tömve volt a cirkogejzír, az előtérben felsorakozott a budapesti sznobok mozielőtérnyi küldöttsége, hogy elmondja az imát, és bedobja a vitaminokat. Felfigyeltünk már arra a különös jelenségre, hogy kultúrsznobék minden happeningen tökismeretlenül is köszönnek? Sőt, jobban belegondolva, biccentenek, nem köszönnek, szerintem ez valami identitáserősítő kód lehet, mint a bridzselőknél a kötelező tegeződés.

Nagy megkönnyebbülés, hazafelé az 1-es villamoson lehet inkább az NBA-ről beszélgetni, ami úgy jött, hogy Mitch Richmond az egyetlen dolog, ami nekem Sacramento-ról rémlik. Kérdezem, hogy oly sok szép vidék helyett, hogy bökött éppen Magyarországra, észrevette-e már, hogy becsukott szemmel jár itt a jós. Nem is, meg egyébként is talán túl közel van még a kommunizmus, mondta.

Ja. Meg az osztrák-magyar monarchia, az is túl közel van.

Kávé és cigaretta

Münchenben történt - ahova ki tudja hogyan kerültem, ugye - valami U-Bahn aluljáróban álltam sorba műanyagpoharas kávéért, és elmélyülten olvastam. Pont jókor eszméltem, abban a pillanatban amikor sorra is kerültem, és a hirtelen előállt helyzetben kimondtam szépen, szabatosan magyarul, hogy csókolom egy kávét szeretnék. A lány nagy szemekkel türelmesen nézett, hiszen nyilván tudnom kell nekem is, hogy az a hangsor, mely kibukott ajakküszöbömön az nem értelmezhető, ellenben valamiért csak beálltam a sorba. De én legalább két másodpercig nem értettem mi van.

Tamás mesélte, hogy haverjai fogadták a JFK repülőtéren azon legendás nyár végén, melyet Magyarországon töltött nagyjából alvás nélkül. '92-ben volt asszem, akkoriban jelenség volt itthon az arcán elhelyezett ötvennégy piercinggel, valamint a talpig fekete egyenruhájával, bakancsával és kalapjával a rekkenő hőségben a balatonparti sétányon). Vitték haza a  new yorki repülőtérről, és a lány megkérdezte, hogy elszívhatja-e Tamás utolsó cigijét. Nyilván akkor is éppen három átvirrasztott éjszakán és egy nyolcórás repülőúton volt túl, úgyhogy magyarul mondta, hogy persze, van még egy dobozzal. Tamás utolsó emléke, mielőtt elaludt volna a kocsiban, hogy a lány megütközve nézi, és valamiért nem veszi el a cigit.

Cousins will be cousins, de lehet, hogy a lány is ugyanaz volt.