Jule of the Nile-lal, az UCLA tűzrőlpattant magyarországi ösztöndíjasával mentem az emberi jogi filmfesztiválra, a pekingi hajléktalanok küzdelmét nézni az állami panaszirodával szemben. Elég lehangoló film volt, de legalább jó hosszú és a Pekingből bemutatott városrészek faltól-falig Kőbánya-Kispestnek néztek ki. Kupacban álló szeméthalmok, nagy, teljesen funkciótlannak tűnő épületek, koszos ruhában csellengő emberek, gyárkémény. Jule el se hitte, ő három hónapja van Budapesten, és eddig a Gellérthegyet látta, amúgy meg Sacramentoból jött, Kaliforniából. Tömve volt a cirkogejzír, az előtérben felsorakozott a budapesti sznobok mozielőtérnyi küldöttsége, hogy elmondja az imát, és bedobja a vitaminokat. Felfigyeltünk már arra a különös jelenségre, hogy kultúrsznobék minden happeningen tökismeretlenül is köszönnek? Sőt, jobban belegondolva, biccentenek, nem köszönnek, szerintem ez valami identitáserősítő kód lehet, mint a bridzselőknél a kötelező tegeződés.
Nagy megkönnyebbülés, hazafelé az 1-es villamoson lehet inkább az NBA-ről beszélgetni, ami úgy jött, hogy Mitch Richmond az egyetlen dolog, ami nekem Sacramento-ról rémlik. Kérdezem, hogy oly sok szép vidék helyett, hogy bökött éppen Magyarországra, észrevette-e már, hogy becsukott szemmel jár itt a jós. Nem is, meg egyébként is talán túl közel van még a kommunizmus, mondta.
Ja. Meg az osztrák-magyar monarchia, az is túl közel van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése