Sequence of fragments

Van egy hipotézisem a dolgok menetéről: az, hogy kb. a nyolcvanas évek végéig koherens narratívákból állt össze a világ, majd fokozatosan szétesetett az, hogy eleve elmagyarázott értelmezési keretek vannak, és végül eljutottunk oda, hogy minden inkább töredékek egymás utáni sorozatából alakul ki. Tehát mindenki magamaga értelmez, interpretál, konstruálja meg a ragasztót, amivel a szilánkokból a saját narratíváját állítja elő.

Egy példa: a nyomtatott szövegek korában elolvastad a könyvet, újságot, cikket; elejétől a végéig, and that was that. A hipertext óta szabadon szörfölsz a szövegszilánkok között, te döntöd el, hogy melyik linkre kattintasz, hova mész tovább. Ez van a filmekben is, nem egy elmesélhető cselekmény van, hanem szilánkok sorozata. Baromi divatos az olyan film, ami x számú egymáshoz nem kapcsolódó történetből áll, ennek extrémebb változata, hogy nincs cselekmény egyáltalán, hanem jelenetek sorozata van. És még egy csomó ilyen példám van, pl. nincs már két egymással szembenálló, országhatárokkal körülírható világnézeti és hatalmi blokk, sőt egyszerűen nem is lehetne ilyen. Milyen nevetséges lenne egy berlini fal ma, amikor, basszus, mindenki tud emailezni.

Bizalom

A Ha a férfi igazán szeret című filmet néztem, az alkoholizmusról szól.

Úgy tűnik, egész életemre védve vagyok az alkoholizmustól, mert kellően utálok inni ahhoz, hogy egyáltalán a függőség belépési fázisáig eljussak, ami azért szerencse, mert egyébként hajlamos vagyok a függőségekre, asszem. A filmben Meg Ryan az alkoholista, két lánygyerekkel, akiket néha ott felejt az iskolában, meg egy férjjel, aki szereti. Az ördögi kör belépője, hogy a csávó kétségbeesetten próbál segíteni, de minden kísérlet pont erősíti MR-ben azt az érzést, hogy értéktelen, beteg, gyenge. Az elvonókúra utáni dry drunk fázisban, amikor a beteg már nem iszik, de az ivással jár(t) pszichológiai, tünetek (depresszió, düh, tehetetlenség) még élnek; egyre inkább kiderül, hogy MR, ha valaha rendbe akar jönni, akkor a férjétől függetlenül kell a saját lábára állnia. Ebben a helyzetben pedig a nőt őszintén szerető csávó roppan meg: hogy itt pont arra van szükség, hogy ő ne legyen.

Én kényszeresen nem merném egyedül hagyni, attól rettegve, hogy egy depressziós rohamban meggyőzi magát arról, hogy egy pohárka nem árthat. Tehát pont előállítom az önbeteljesítő csapda helyzetét. Feleannyira bölcsen se tudnék viselkedni, mint a csávó a filmben, ami azért rémisztő, mert elég hiteles módon neki is simán tönkrement a házassága.

Bizalom a kulcs, gyerekek, és valahogy a magadban való hit, meg a másikban való bízás összefügg, legalábbis remekül korrelál, hogy vagy mindkettő van, vagy egyik se. Ahogy a remek Bruce Sprinsteen mondta: I wanna know if it’s you I don’t trust, cause I am damned sure I don’t trust myself.        

A hatodik utas Harry Klein

Totál szürreális Derrick epizódot láttam ma: Harry Klein hatodik társbérlőként beköltözik a bolondokházába, és beleszeret a teljesen valószínűtlen színészlányba. Pont mint a bolondkommuna összes többi tagja, akiknek mind főzött már mexikóit Beate a közös konyhában.  

Win the war, lose the post mortem

Tán az egyetlen pozitívuma ennek a 2003 óta zajló iraki szarnak, hogy végül teljes erkölcsi vereséget szenvedett az agresszor, aki zárójelbe tette azt a hallgatólagos megállapodást, hogy jogállam csak az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával indít háborút, mert egyébként rút agresszornak tekintjük. Borzasztó kínos, hogy ez az agresszor az Egyesült Államok, de a lényeg, hogy a szisztéma érintetlen: van ez a nyugati aufklärista világrend, nemzetközi joggal meg ilyenekkel és aki betartja a szabályokat, az a jó srác. Há' nem bebizonyosult már megint.  

Most töredelmesen bevallom, hogy 2003-ban én egyetértettem a háborúval, rendkívül frusztrált a BT meg Európa hozzáállása, amelyről azt hittem, hogy az álszent pacifizmus motiválja, a liberális anti-war megmozdulásokról meg azt, hogy az a békejelet a tarisznyára hímző fiúk trendi hülyesége, amit leginkább a párkeresés mozgat, de semmiképpen sem bármiféle meggyőződés. Susan Sontag, TGM, Noam Chomsky stb. féle radikálbal értelmiséget meg végképp hagyjuk, azok mondanak ugye bármit, ami ellene megy az establishmentnek, csak legyen kellően meghökkentő.

Tévedtem, na. Én az egyetemen Magyarics óráin azt hallottam, hogy Irak folyamatosan kirúgja az ENSZ megfigyelőket az országból, nem tudjuk tehát, hogy mit kotyvasztanak a laboratóriumokban, és ennek fényében azért cinikusnak tűnt az az állítás, hogy nincs bizonyítékunk arra, hogy Iraknak tömegpusztító fegyvere van.

A katonai beavatkozás bevégeztével kiderült, hogy Szaddam Husszein rezsimjének tényleg nem volt. Ez volt az USA első erkölcsi veresége, mármint, hogy Colin Powell minimum hazudott, amikor azt mondta a BT-nek, hogy márpedig deigen, és cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak. És közben még valami antraxos fiolával is hadonászott a hülyéje. Hátra volt a legnagyobb szégyen: az amerikai hadsereg undorító emberi jogi visszaélései az iraki foglyokkal szemben.

Tegnap jelent meg a Huffington Post-on hatalmas főcímben, hogy a wikileaks újabb disznóságokkal teli dokumentumokat szellőztetett meg. Nem vagyok naív, sejtem én, hogy bármely hadseregben bármikor lesznek ilyen ügyek, de hát a háború, to begin with, az nem kellett volna egyáltalán. És akkor megmarad ez a mítosz, hogy land of the free, meg home of the brave.

A chileieké a pázsit...

Egy bányában vagyunk. Vannak az életünk kínálta esélyek, lehetőségek, kitörési pontok: ezek a járatok, melyek a kilométer mélyen lévő menedékhelyről a felszínre vezetnek, de a rendszeres kőomlások következtében néha eldugulnak. Vegyük úgy, hogy most eldugultak mind.

Sons of toil buried under tons of soil  

Feladjuk? Ha nem adjuk fel, akkor be kell osztani három napi ennivalót, nem tudjuk meddig, a lehető legtovább. Állandó harminc fokot és sötétséget kell elviselni, vizet kell fakasztani a kőből. És a legfontosabb, hogy nekünk, bányászoknak itten meg kell cáfolnunk a szociálpszichológia szakirodalmát; tehát együttműködve, ép elmével kell túlélnünk, hogy harminchárman vagyunk bezárva azzal a tudattal, hogy nem tuti, hogy ránk talál-e valaha, valaki.

Vagy a szabadok sírhelye leszel, vagy menedék az elnyomással szemben.

Mármint Chile, a chilei himnusz szerint. A legszabadabb, legerősebb demokratikus hagyományokkal bíró dél-amerikai ország volt az esemény helyszíne (még mielőtt valaki Pinochettel fárasztana – ő volt az egyetlen ilyen epizód, óriási társadalmi ellenállással; nézzük csak, Argentínának, Brazíliának vagy Paraguaynak hány ilyenje is volt? Egyébiránt nem választáson került hatalomra, ellenben az első adandó szabad választáson elzavarták.)

Naná, hogy az egész világ ezt nézte. Ezen a teszten az volt a tét, hogy van-e mégis reménye az emberiségnek, aki 33 bányásszal képviseltetette magát a laboratóriumban. Persze, onnantól, hogy nézhette, tehát volt kapcsolat a külvilággal, már majdnem vége is volt; de az, hogy győztünk, akkor lett hivatalos, amikor feljött Luis Urzúa, műszakvezető. Aki kérte, hogy utolsónak mehessen, hogy ne kelljen otthagynia egyetlen emberét sem.   

…és a világ 1:0-ra vezet

Camouflaged Philadelphia

Valószínűleg pont annyi ifjúsági versenyjátékos van Magyarországon, ahány fős az a válogatott, amelyik néhány hétre – gondolom ingyér – Philadelphiába utazott valami Damiani Cup nevű versenyre. Rohadt egy szemét vagyok, mert a lurkók nyilván már hónapok óta a licitrendszert magolják, és arról álmodnak, hogy világversenyen játszhatnak (cf.: „képviselhetik hazájukat”), engem meg a helyükben maga Philadelphia simán jobban izgatna, mint hogy leadunk-e 13 IMP-t azon, hogy lepasszoltam a Drury konvenciót, és hát ha indul a vonat New Yorkba, akkor isten az atyám, hogy az utcáról kell keresni egy nyolcadikat a Peru elleni csoportmeccsre.

Azért a tanulság mégiscsak az, hogy tanítsd kiskorú gyerekedet bridzselni. Vagy curlingezni, for God’s sake, de a sakk már nem jó; a lényeg, hogy valami marginális versenysport legyen, ahol nincs nagyon konkurencia. Milyen baromi jól mutathat már egy CV-ben, hogy hobbi: bridzs, magyar válogatott, ifi vébé.  

Szóval Philadelphia, amelyről a magyar bridzs – műveltségét kényszeresen szakcikkekben fitogtató – okostónija megjegyezte, hogy Rocky városa. Van az a klasszikus jelenet, amikor Rocky edzésképpen a városban futkos, és felszökdécsel egy hosszú lépcsősorra – na, az a Philadelphia Museum of Art, ahol például a polgárháború előérzete van kiállítva. De nem ez a lényeg, hanem egy hatalmas méretű Andy Warhol kép: az a címe, hogy álcázott önarckép, egy folyosó legvégén hirtelen, az abszolút semmiből csap le, gyakorlatilag megijed az ember. Nem sok maradandó múzeumi élményem volt életemben, úgy jó megközelítéssel ez az egy.  

Egyébként, bammeg hogy kerül Andy Warhol Philadelphiába? Mér nem a MoMában van? Zsűri!

Gomba

Péternek is jönnie kellett volna, de ő inkább a munkahelyén rakodott, így apámmal felkeltünk hétkor, irány a Budakeszi erdő. Apám szerint korán kell menni, mert különben leszedik előlünk a termést, de a bicskával levágott és hátrahagyott néhány azonos gombából úgy tűnt, hogy így is megelőztek, ráadásul egy olyan ember, aki tudta mit csinál. Eleinte nagyon lehangoló volt, kétféle gombát találtunk: egy fehér kalaposat vastag, és ritkásan álló lemezekkel, és egy barnakalapút, de egyiket sem szedtük igazán, csak egy-két példányt a bevizsgálásra. A bevizsgáló elefántcsont csigagomba, illetve valamilyen (elfelejtettem) pókhálósgomba gyanánt azonosította őket. 

Aztán átmentünk a fenyőerdőbe, ahol végre találtunk egy gyilkos galócát, és a változatosság miatt már ez is nagy öröm volt. A gombaszedés a kincskereső ösztön miatt izgat, nem másért, tehát nem mondjuk azért, hogy megegyem; bár speciel a magam lövöm, amit megvacsorázok elvben is van valami remeteromantika. A fenyőerdőben az apám által felismert rizike mentette meg a napot, a könyv szerint legjobb ecetben eltenni salátának, a wikipedia szerint a katalánok olívaolajban kisütik.

rizike - ezt szedtük

Asszem ezzel a vége is a gombaszezonnak, bár állítólag az ősz az igazi, de valahogy nem bízom a talajmenti fagyban. A szezont azzal az eredménnyel zártam, hogy tutira felismerem a gyilkos-, és párducgalócát, és a légyölő galócát is (bár azt azért mindenki). Nem mennek viszont pl. a susulykák, tehát még mindig simán meghalhatok.