Egy bányában vagyunk. Vannak az életünk kínálta esélyek, lehetőségek, kitörési pontok: ezek a járatok, melyek a kilométer mélyen lévő menedékhelyről a felszínre vezetnek, de a rendszeres kőomlások következtében néha eldugulnak. Vegyük úgy, hogy most eldugultak mind.
Sons of toil buried under tons of soil
Feladjuk? Ha nem adjuk fel, akkor be kell osztani három napi ennivalót, nem tudjuk meddig, a lehető legtovább. Állandó harminc fokot és sötétséget kell elviselni, vizet kell fakasztani a kőből. És a legfontosabb, hogy nekünk, bányászoknak itten meg kell cáfolnunk a szociálpszichológia szakirodalmát; tehát együttműködve, ép elmével kell túlélnünk, hogy harminchárman vagyunk bezárva azzal a tudattal, hogy nem tuti, hogy ránk talál-e valaha, valaki.
Vagy a szabadok sírhelye leszel, vagy menedék az elnyomással szemben.
Mármint Chile, a chilei himnusz szerint. A legszabadabb, legerősebb demokratikus hagyományokkal bíró dél-amerikai ország volt az esemény helyszíne (még mielőtt valaki Pinochettel fárasztana – ő volt az egyetlen ilyen epizód, óriási társadalmi ellenállással; nézzük csak, Argentínának, Brazíliának vagy Paraguaynak hány ilyenje is volt? Egyébiránt nem választáson került hatalomra, ellenben az első adandó szabad választáson elzavarták.)
Naná, hogy az egész világ ezt nézte. Ezen a teszten az volt a tét, hogy van-e mégis reménye az emberiségnek, aki 33 bányásszal képviseltetette magát a laboratóriumban. Persze, onnantól, hogy nézhette, tehát volt kapcsolat a külvilággal, már majdnem vége is volt; de az, hogy győztünk, akkor lett hivatalos, amikor feljött Luis Urzúa, műszakvezető. Aki kérte, hogy utolsónak mehessen, hogy ne kelljen otthagynia egyetlen emberét sem.
…és a világ 1:0-ra vezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése