Halál a fasizmusra, szabadságot a népnek

Smrt fašizmu, sloboda narodu! – kiáltotta Stjepan Filipović 1942 májusában, abban a pillanatban, amikor a nyaka köré rakták a kötelet. Asszem könnyebb meghalni, ha az ember teljesen biztos (halálbiztos) abban, hogy igaza van, és a kivégzőinek meg nincs igaza. Nyilván frivol dolog így fogalmazni, hogy a Jugoszláviát megszálló náciknak „nincs igaza”, holott szerintem ez a tudat kellett Stjepannak ahhoz, hogy karjait lendületesen a magasba emelve, fiatal hévvel szívében elkiáltsa magát, hogy szabadságot a népnek.

Fiatal vagyok, mint egy felszabadult gyarmat. Ti nem. A ti eszmétek meg fog halni, az enyém nem. Nagy Imre egy kevésbé színpadias helyzetben azt mondta, hogy „…kegyelmet nem kérek, a nemzetközi munkásmozgalom fog rehabilitálni”.

Nagyon ott van ez a két kép: egy pillanat amit lefényképeztek, és szoborba öntöttek. Stjepan Filipovićot ugyanis 1949-ben Jugoszlávia hősének kiáltották ki, ezt a szocialista-realista szobrot (puritán minimáldizájn, ha rajz lenne, pálcikaember lenne. Ő az <<ember>>, aki elkiáltotta magát, amikor kivégezték) 1968-ban emelték neki akasztásának helyszínén, Valjevóban.

Maga a szlogen (halál a fasizmusra, szabadságot a népnek) nem a sajátja, hanem a jugoszláv ellenállásé, 1941 nyarán jelent meg először a jugoszláv partizánok szamizdat napilapjában, aztán általános mozgalmár köszönéssé vált, mint az Isten áldásával az Abigélben.

Isten veled, Stjepan.