H. pénteken benntartott hármunkat az irodában, mert nem értette, hogy mi a feladat egy ügyirattal kapcsolatban. Elhatározta tehát, hogy amíg meg nem érti - és ez eltartott két óráig -, addig nem mehetünk haza, és ott kell szobroznunk a szobájában. Az egész jelenetben nekünk hármunknak semmi szerepünk volt, illetve annyi, hogy H. egzisztencialista szorongását kellett enyhítenünk: ha végül nem jönne rá, akkor ne legyen egyedül.
Közben lebonyolított három mobiltelefonhívást. Van az az embertípus, aki azt hiszi, hogy egy telefonbeszélgetés során ORDIBÁLNI kell, mert különben a másik NEM HALLJA. Ezt sosem bogoztam még ki, de szerintem arról lehet szó, hogy mivel nem látja a beszélgetőpartnert, ezért azt gondolja, hogy a nemlátást egy másik érzékszervi ingerrel kell kompenzálni. Kénytelen voltam átülni egy másik székbe, mert H. mellettem ülve telefonált és megfájdult a dobhártyám.
Utána az ügyirattal kapcsolatos alkotói hév annyira elragadta H-t, hogy a telefonhívást azzal a felkiáltással zárta le, hogy "jó. jó. köszi", elbúcsúzni azonban elfelejtett. Tehát a beszélgetőpartner nem kapcsolt, hogy a "jó. jó. köszi" a beszélgetés végét jelenti. Ezért hallhatóan javában magyarázott még, amikor az erről már mit sem sejtő H. kinyújtott kézzel eltartotta magától a mobiltelefont, hogy kikeresse a beszélgetés megszakítása gombot. És megnyomta. A vonal másik végén lévő emberbe pedig bele lett fojtva a szó.
